iGazságszolgáltatás 2. rész – Nem ajánljuk…

– amikor a hangfelvétel többet mutat, mint az írott papír –

Az iGazságszolgáltatás – 2. rész már sokkal konkrétabban belemegy abba, amit Szlobodnik László a sorozatban fel akar tárni: hogyan lehet az, hogy a hivatalos iratok egy dolgot mutatnak, miközben a valóságot rögzítő hangfelvételek és más bizonyítékok egészen mást támasztanak alá. A videóban elhangzik, hogy a későbbiekben ismertetett tényállítások jelentős részben okirati, magánokirati és különösen rejtett hangfelvételes bizonyítékokra épülnek, amelyek szerinte valóban a valóságot rögzítették, függetlenül attól, hogy az írott papírok mit mutatnak.

A rész egyik központi gondolata az, hogy a bizonyítékok nem mindig ott és nem mindig úgy jelennek meg az eljárásban, ahogyan annak lennie kellene. Szlobodnik László azt vetíti előre, hogy a rendőrségi szakaszban előfordulhatnak olyan eltérések, ahol a később kiadott jegyzőkönyvekben már nem követhetők vissza az eredeti tényadatok, és ahol rendőrtanúk vagy civil tanúk vallomása is folyamatosan változhat. Ezzel a videó nem pusztán hibákról beszél, hanem arról a lehetőségről, hogy a hivatalos iratanyag és a tényleges események között mély szakadék alakuljon ki.

Különösen erős pontja a második résznek, amikor a megszólaló arról beszél, hogy a rejtett képi vagy hanganyagok használata nem feltétlenül jogellenes önmagában, ha azok valaki ártatlanságának bizonyítására szolgálnak. A videó szerint egy 2002-es elvi bírói határozat is kimondta, hogy Magyarországon a terhelt számára az amúgy jogszabálysértő rejtett hang- vagy képfelvétel legálissá válhat, ha azt az ártatlansága bizonyítására használja fel. Ez a gondolat a részben kulcsszerepet kap, mert a megszólaló nyilvánvalóan úgy tekint ezekre a felvételekre, mint az eltorzult hivatalos valóság ellensúlyára.

A videó ugyanakkor nemcsak a bizonyítás eszközeiről szól, hanem arról is, hogy miért érzi úgy a megszólaló: ezekre a felvételekre és bizonyítékokra szükség van. A részben hangsúlyosan megjelenik az a gondolat, hogy sokan nem vesznek tudomást a problémáról, mintha ha nem néznek oda, akkor a baj nem is létezne. Szlobodnik László ezt társadalmi közönyként írja le, és azt mondja, hogy éppen ezért kell a teljes társadalomnak közösen fellépnie a problémák ellen, mert különben a visszásságok megmaradnak.

A második rész egyik legerősebb emberi rétege az, amikor a megszólaló arról beszél, hogy az ő ügyében is voltak olyan tanúk, akik azt gondolták, velük ilyen soha nem fordulhat elő. Később mégis szembesültek ugyanazokkal az anomáliákkal. Ezzel a videó azt sugallja, hogy a rendszer hibái nem elszigetelt, ritka esetek, hanem bárkivel megtörténhetnek, ha az eljárási mechanizmusok egyszer rossz irányba fordulnak.

A részben felbukkan az is, hogy a megszólaló szerint az előzetes büntetőeljárások sokszor azok ellen indulnak meg, akik valójában bűncselekményt követtek el, de a társadalmi közöny miatt a problémák mégis elsikkadhatnak. Egy különösen beszédes történet, hogy évekkel később az egyik érintett fia kereste meg őt, és ugyanazon hatóságok előtt, ugyanazokkal a problémákkal szembesült, mint korábban ő maga. Ez a visszatérő mintázat tovább erősíti azt az érzést, hogy itt nem egyedi malőrről, hanem mélyebb rendszerhibáról van szó.

A bírósági szakasz sem marad ki a kritikából. Szlobodnik László azt mondja, hogy a bírósági jegyzőkönyvek cenzúrázottan készülhetnek, később hitelesítik őket, és ezekből akár fontos, a vádlottat mentő körülmények is kimaradhatnak. Sőt, azt is felveti, hogy egy bíró akár perdöntő bizonyítékot is kivehet az iratanyagból, vagy hogy a fellebbviteli bíróság felé megváltoztatott iratanyag kerülhet továbbításra. Ezek a mondatok már nem pusztán eljárási hibákról, hanem a bizonyítékok és iratok manipulálhatóságának súlyos gyanújáról beszélnek.

A rész végül visszatér a személyes és társadalmi távlatokhoz. Szlobodnik László hangsúlyozza, hogy a kisfilmsorozatot jogászoknak és joghallgatóknak is ajánlja, mert ebből azt is láthatják, hogy milyen az, amikor valaki a tanult elmélettel szemben a gyakorlat negatív példáit mutatja be. Az egész rész tulajdonképpen azt üzeni, hogy a jogrendszer működését nem elég tanítani és elvben ismerni – az a kérdés, hogy mi történik a valós ügyekben, amikor a papír és a valóság nem ugyanazt mutatja.

Az iGazságszolgáltatás – 2. rész így már nem csak bevezető, hanem egyre inkább bizonyítási és leleplező jellegű anyag. Szlobodnik László azt akarja megmutatni, hogy a rejtett hangfelvételek, az okirati bizonyítékok és a személyes tapasztalatok együtt olyan képet rajzolnak ki, amelyből szerinte egyértelműen látszik: a rendszerben komoly anomáliák vannak, és ezekre csak akkor lehet reagálni, ha az ember nem hallgat, hanem nyilvánosság elé áll.