iGazságszolgáltatás 4. rész – Ittas járművezetés koncepciós büntetőeljárása

– A koncepció árnyékában – Amikor a hatóság már nem bizonyít, hanem gyártja az ügyet –

Vannak ügyek, amelyek nem egyszerűen egy jogvita történetét mesélik el, hanem azt is megmutatják, milyen mélyre süllyedhet egy rendszer, ha a hatalom minden áron igazolni akarja önmagát. Az iGazságszolgáltatás 4. része ilyen történet: egy személyes beszámoló egy olyan ittas vezetési eljárásról, amelynek körülményei alapján Szlobodnik László szerint nem a valóság feltárása, hanem egy előre gyártott eljárási logika érvényesült.

A felvétel szerint az egész ügy egy korábbi, már amúgy is elmérgesedett helyi hatósági viszonyrendszerből nőtt ki. Szlobodnik László elmondása alapján a rendőrség, az ügyészség és a bíróság működését már korábban is bizalmatlanság övezte, és ebben a közegben történt meg a 2010. június 25-i igazoltatás, amelyből később ittas járművezetéses büntetőeljárás lett. A beszámoló szerint a helyszíni intézkedés során az érintettek nem kaptak világos választ arra, miért is járnak el ellenük, miközben a rendőri fellépés egyre agresszívebbé vált.

A történet egyik sarkalatos pontja, hogy Szlobodnik László szerint a rendőrök később tudtak hitelesen azonosítani olyan adatokat, amelyek egy vádemeléshez szükségesek lettek volna. A jármű színét, típusát és rendszámát illetően szerinte ellentmondásos, egymásnak sem megfelelő állítások születtek, ráadásul az időtartamokra vonatkozó rendőri vallomások is folyamatosan változtak. Ami a nyomozás elején még hosszabb intézkedési idő volt, az később fokozatosan rövidült, mintha a tényeket utólag az eljárás igényeihez igazították volna.

Szlobodnik László különösen súlyosnak tartja azt is, hogy a vérvétel és a szakértői vélemény körülményei szerinte nem feleltek meg a tisztességes eljárás követelményeinek. Állítása alapján a szakértői anyag hiányos adatokra épült, például nem szerepelt benne az alkoholfogyasztás ideje és mennyisége, mégis olyan szakvélemény született, amely bűncselekmény szintjére emelte az ügyet. Ha ez így történt, akkor az nem puszta hiba, hanem annak a jele, hogy az eljárás nem a valóság rekonstruálására, hanem egy előre kijelölt eredmény igazolására törekedett.

Az ügy egyik legabszurdabb eleme a felvétel szerint az volt, hogy egy ügyészi határozat visszadátumozva került elő. A narrátor azt állítja, hogy a határozat dátuma korábbi volt, mint a hivatkozott szakértői vélemény keletkezése, tehát időrendben is összeomlott az ügy logikája. Ilyen körülmények között nehéz nem feltenni a kérdést: vajon mégis milyen minőségű jogállami kontroll érvényesülhet ott, ahol a dokumentumok időrendje sem áll meg önmagában.

A bírósági szakasz a beszámoló szerint tovább mélyítette a problémát. Szlobodnik László úgy látja, hogy a bíró nem pusztán vezette a tárgyalást, hanem aktívan segítette a vád álláspontját. A tanúk válaszaiba kérdésekkel szinte beleírta a kívánt tartalmat, a jegyzőkönyvek pedig szerinte utólag már nem azt tükrözték, ami ténylegesen elhangzott. Ez különösen fontos, mert a bírósági tárgyalásnak éppen az lenne a feladata, hogy pontosan rögzítse és mérlegelje az elhangzottakat, ne pedig átalakítsa azokat.

A történet továbbá azt is bemutatja, hogyan válhat egy büntetőügyben a személyes helyzet maga is eszközzé. Szlobodnik László szerint a bíróság az ő anyagi és családi helyzetére aránytalanul súlyos büntetési tételeket szabott ki, miközben más, általa összehasonlított esetekben enyhébb szankciók születtek. Ez a kettős mérce-érzet tovább erősíti azt az összképet, hogy az eljárás nem a tényekből indult ki, hanem egy már eleve kialakított előítéletből.

A felvétel egészének legfontosabb üzenete mégsem csak az, hogy az érintett igazságtalannak érzi az ítéletet. Sokkal inkább az, hogy ha a rendőrség, az ügyészség és a bíróság működése egymást erősítve torzítja el a valóságot, akkor az egyéni ügyből rendszerszintű probléma lesz. Egy demokráciában a hatóságoknak nem az a feladatuk, hogy megerősítsék a saját verziójukat, hanem az, hogy elfogulatlanul vizsgálják meg a tényeket. Ha ez elmarad, akkor az igazságszolgáltatás már nem az igazságot szolgálja, hanem annak látszatát.

Ez a rész ezért nem egyszerűen egy ittas vezetési ügy története. Inkább annak bemutatása, hogyan alakulhat át az eljárás eszközzé, a bizonyítás formalitássá, az ítélet pedig kész tényként felépített végkifejletté. És éppen ez teszi a beszámolót nyugtalanítóvá: nem az, hogy hibák történhetnek, hanem az, hogy a hibák láncolata itt már rendszerként jelenik meg.