iGazságszolgáltatás 6. rész – Emberi Jogok Európai Bírósága

– Amikor az utolsó jogorvoslat is ajtót csuk – a panasz is irattárba kerül –

Amikor az ember már nem a helyi hatóságoktól, hanem a nemzetközi igazságszolgáltatástól vár választ. Az iGazságszolgáltatás 6. része pontosan ezt a pillanatot mutatja be: azt, amikor a hazai perek után Szlobodnik László az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordul, hogy végre érdemi választ kapjon azokra a sérelmekre, amelyeket szerinte itthon már senki nem volt hajlandó komolyan venni.

A beszámoló szerint a két büntetőügy jogerősen lezárult, és Szlobodnik László úgy érezte, hogy a hazai jogorvoslati lehetőségek kimerültek. Ezért döntött úgy, hogy az ügyeket Strasbourg elé viszi. A felvetés lényege nem pusztán az volt, hogy hibás döntések születtek, hanem az is, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog sérült, a jegyzőkönyvek tartalmilag eltértek a valóságtól, és az egész hazai eljárási lánc elfogultnak tűnt.

A történet első szakaszában Szlobodnik László egy vaskos beadványt küldött az Európai Bíróságra, és heteket, majd hónapokat várt válaszra. A válasz rövid volt: az ügyét elutasították. Ami igazán megdöbbentette, az nem is maga az elutasítás, hanem az, hogy a bíróság a történet szerint nem indokolta érdemben, miért jutott erre a következtetésre. Ez benne azt az érzést erősítette, hogy a beadványt talán meg sem vizsgálták alaposan.

A felvétel szerint később egy másik, már polgári ügyben benyújtott beadványt is elküldött ugyanoda, ám azt a korábbi panaszként értelmezték, és érdemi eljárás nélkül irattárba tették. Szlobodnik László ezt különösen sértőnek tartotta, mert szerinte a bíróság még azt sem vette észre, hogy nem ugyanarról az ügyről van szó. Ez a mozzanat nemcsak adminisztratív hiba gyanúját veti fel, hanem azt a mélyebb kérdést is, hogy vajon a tömeges ügyterhelés mellett tényleg képes-e minden egyedi panasz méltó figyelmet kapni.

A beszámoló egyik fontos eleme, hogy Szlobodnik László ezután már szinte bizonyító erejű következtetést vont le: úgy érezte, hogy a Bíróság olvasatlanul, automatikusan szűri ki a hozzá hasonló ügyeket. Ennek alátámasztására azt is megjegyzi, hogy a bírósági űrlapokon időközben újabb kérdés jelent meg: korábban volt-e már eljárása ugyanott a kérelmezőnek. Ez szerinte azt mutatja, hogy a rendszer önvédelmi reflexeket épít be magába, hogy ne ismétlődjenek meg ugyanazok a panaszok.

A felvétel nem áll meg a személyes csalódásnál, hanem szélesebb rendszert is kritizál. Szlobodnik László felidézi, hogy az Európai Emberi Jogi Bíróság működését már akkor is túlterheltnek látta: sok ezer ügy, kevés bíró, és óriási ügyteher mellett szerinte aligha lehet minden egyes beadványt ténylegesen, részleteiben feldolgozni. Ezt párhuzamba állítja a magyar bírói rendszerrel is, ahol az ő megítélése szerint szintén gyakori, hogy az ügyek gyors átvezetése fontosabb, mint a tényleges igazságfeltárás.

A történet végső üzenete ismét túlmutat az egyéni eseten. Nem csupán arról van szó, hogy az érintett csalódott egy nemzetközi fórum döntésében. Sokkal inkább arról, hogy ha a hazai igazságszolgáltatás után a nemzetközi jogvédelem is formális falnak bizonyul, akkor az állampolgár végül minden oldalról kiszorul a jogérvényesítésből. És amikor ez megtörténik, a jog már nem véd, csak adminisztrál.

Az iGazságszolgáltatás 6. része ezért különösen keserű hangvételű. Nem felszabadulást hoz, hanem azt a felismerést, hogy az utolsó kapu sem feltétlenül nyílik ki. És ez a felismerés nemcsak egy ember csalódása, hanem súlyos figyelmeztetés minden jogkereső állampolgár számára.