iGazságszolgáltatás 7. rész – Demonstrációk

– Amikor a tüntetés marad az utolsó hang – nyilvánosság a falak előtt –

Amikor az ember már nem az iratoktól, nem a tárgyalóteremtől és nem a hivatalos panaszoktól vár választ, hanem attól, hogy a nyilvánosság elé álljon. Az iGazságszolgáltatás 7. része erről a pontról szól: arról, amikor Szlobodnik László a korábbi büntetőeljárások után demonstrációkba kezdett, mert úgy érezte, hogy a rendszer már nem hajlandó meghallani a kifogásait.

A beszámoló szerint a tiltakozás még az első fokú elítélés után indult. Szlobodnik László úgy látta, hogy a bíróság már akkor is tisztában volt azzal, hogy nem történt bűncselekmény, és az egész ügyet csak az eljárási iratok torzították el. Ebből a meggyőződésből fakadt az a döntés, hogy a jogi eszközök mellé közéleti, látványos tiltakozást is társítson. A demonstráció tehát nem öncélú akció volt a beszámoló szerint, hanem kétségbeesett válasz arra, hogy a hivatalos fórumok nem hoztak megnyugtató eredményt.

A felvétel alapján az első akció egy 24 órás éhségsztrájkkal egybekötött demonstráció volt, amelyet előzetesen a rendőrségnek bejelentettek, és amely a bíróság, illetve az ügyészség épülete előtt zajlott. Szlobodnik lászló szerint különösen beszédes volt, hogy ez a két szerv akkor egyetlen épületben működött, mintha fizikai közelségben is összezárulna az a rendszer, amely ellen tiltakozott. A demonstráció idején az emberek nagy része elfordította a tekintetét, ő pedig egyedül maradt a nyilvános tiltakozás terhével.

A történet egyik legerősebb motívuma az egyedüllét. Szlobodnik László úgy meséli, hogy a demonstrációk alatt szinte csak a rendőrjárőrök érdeklődtek felőle, a közvélemény viszont többnyire hallgatott. Ez a hallgatás önmagában is beszédes: nem feltétlenül azt mutatja, hogy nincs probléma, hanem inkább azt, hogy sokan félnek vagy nem mernek állást foglalni. A nyilvános tiltakozás így nemcsak a hatalom, hanem a társadalmi közöny ellen is szólt.

Később a demonstrációk más helyszínekre is áttevődtek: a megyei önkormányzat elé, a törvényszék épülete elé, a megyei főügyészség elé, majd idővel egy korábban általa elítélt rendőr ügyében is a kisvárosi bíróság elé. Ezek a helyszínek nem véletlenszerűek. Mindegyik olyan intézményt jelöl, amely Szlobodnik László szemében része volt annak a hatalmi láncnak, amely szerinte a hibákat és hiányosságokat nem kijavította, hanem eltakarta.

A felvétel végén Szlobodnik László arról beszél, hogy mindezzel együtt a médiában gyakorlatilag teljes csend vette körül az ügyét. Egy megyei lap újságírója ugyan időnként foglalkozott vele, de az illető később meghalt, így a történet körül a közfigyelem teljesen elapadt. Ez különösen szomorú, mert a nyilvánosság éppen az ilyen ügyekben lenne képes fényt vetni arra, ami az intézmények falai mögött történik.

A rész így nem pusztán egy tiltakozás krónikája, hanem annak a felismerésnek az összefoglalása, hogy amikor minden jogi eszköz kimerülni látszik, az ember végül a testével, az idejével és a jelenlétével próbálja jelezni: valami nagyon nincs rendben. A demonstráció ebben az értelemben nem látványosság, hanem vészjelzés.