A bírói érvelés
problémái és az ártatlanság vélelmének érvényesülése
Szerzők: Aladits Beáta -
Bencze Mátyás
Ez a tanulmány az ártatlanság vélelmének érvényesülésének
egyik aspektusát vizsgálja a magyar bírósági gyakorlat
elemzésén keresztül. Ebből az elvből vezethető le a hatályos
büntetőeljárási törvény in dubio pro reo szabálya,
amelynek értelmében a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt
nem lehet a vádlott terhére értékelni [1998. évi XIX. tv.
(továbbiakban: Be.) 4. § (2)]. E jogszabályi kiindulópont
értelmezését illetően eltérőek a vélekedések. Kádár András az
"ésszerű kétség" hiányát tekinti a magyar büntetőeljárásbeli
bizonyítás elítélési standardjának.1 Ez
nem más, mint az angolszász doktrína, amely az "erkölcsi
bizonyosság" elérését követeli meg az elítéléshez. Ha a
bizonyítékok alapján az ésszerű (tehát nem a teljes) kétség
kizárható a bűnösséget illetően, akkor a bíró (vagy az
esküdtek) nyugodt lélekkel mondhatják ki bűnösnek a vádlottat.
Az előbb említett szerzővel ellentétben azonban a magyar
büntetőeljárási törvény szövege a teljes, matematikai szintű
bizonyosságot várja el, és ezt a szakirodalom is így
értelmezi.2
Álláspontunk szerint, annak ellenére, hogy látszólag ez utóbbi
értelmezés szolgálja leginkább az ártatlanok védelmét -
gyakorlatilag megvalósíthatatlan. A szigorú értelmezés szinte
soha nem vezetne a bűnösök elítéléséhez, mert valamennyi
kétség mindig marad a különböző bizonyítékok vizsgálata során,
a bizonyítási eljárásban nem érhető el a teljes, "matematikai"
bizonyosság, ezért a gyakorlatnak szükségképpen lejjebb kell
szállítani az elítéléshez szükséges bizonyosság szintjét.
Egy 2010-ben készült empirikus kutatás során első fokon eljáró
bíróságok ítéleteit vizsgáltuk azért, hogy legalábbis
hozzávetőlegesen meghatározhassuk azt a bizonyossági szintet,
amelyet a bíróságok általában elegendőnek tekintenek a
vádlottak elítéléséhez. Ennek a célnak megfelelően a
dolgozatban részletesen feltárásra és bemutatásra kerülnek
azok az érvelési panelek, amelyek összefüggésbe hozhatóak a
bizonyítottság szint mértékével. Ezek alapján elmondható, a
mai magyar bírói gyakorlat lehetővé teszi, hogy a mérce sokkal
lejjebb kerüljön, mint a "teljes bizonyosság", de még az
"ésszerű kétség hiányánál" alacsonyabb: általában a "terhelő
bizonyítékok egyszerű túlsúlya" is elegendő az elítéléshez. Ez
a szint azonban már kritikára adhat okot.
I. Az ítéletek kutatásának módszertana
A kutatást nagyban megkönnyítette, hogy rendelkezésünkre állt
a bíróságok honlapján működő adatbázis.3
Ez az összes olyan ügyben született érdemi határozatot
tartalmazza, amelyek a 2006. évtől kezdve legalább az
ítélőtáblák szintjéig eljutottak. Mindez azt is jelenti, hogy
túlnyomó részt olyan ügyek kerültek be az elemzett mintába,
amelyek első fokon valamelyik megyei bíróságon indultak
(főként: emberölés, életveszélyt vagy halált okozó testi
sértés, hivatali vesztegetés), és amelyeknek az ítélőtábla a
másodfoka. A jelenlegi eljárásjogi rendszerben a helyi
bíróságokról csupán nagyon kevés ügy juthat el az
ítélőtáblákig (azok az ügyek, amelyekben a másodfokú bíróság a
bűnösséget illetően változtatott az elsőfokú ítéleten). Ez a
helyzet elméletileg ugyan nem, gyakorlatilag azonban
befolyásolhatja a bizonyítás minőségét, esetleg a bűnösség
megállapításához szükséges bizonyítottság mértékét. Bár az
eljárásjogi szabályok ugyanúgy vonatkoznak a kisebb súlyú,
mint a nagyobb horderejű ügyekre, mégis okkal feltételezhető,
hogy az eljáró hatóságok nagyobb körültekintéssel és
módszeresebben folytatják le a bizonyítást például egy különös
kegyetlenséggel elkövetett emberölés ügyében, mint egy
garázdaság miatt indult eljárásban. Emiatt kritizálható a
kutatás: a bíróság elé került ügyek egy része ugyanis
"felülreprezentált" lesz a mintában, és elképzelhető, hogy más
a bizonyítás és a mérlegelés színvonala a kisebb jelentőségű
ügyekben, így a tényleges kép nem úgy fest, ahogyan azt a
kutatásunk tükrözi.
Két indok alapján mégis úgy gondoltuk, hogy elég lesz a
bírósági adatbázisban fellelhető ügyekre támaszkodnunk.
Először is, az ügy súlyosabb mivolta az eljáró hatóságok
tüzetesebb vizsgálódását eredményezheti, és nagyobb nyomást
helyez rájuk az eredményességet illetően. Ilyen nyomás alatt
nem elképzelhetetlen, hogy a bizonyítékok értékelése nem az in
dubio szabálynak megfelelően történik (sajnálatosan ezt a
feltevést látszik igazolni pl. a hírhedt móri bankrablás ügye,
vagy Pusoma Dénes megfilmesített tragédiája). A másik érv az,
hogy amennyiben a vizsgált mintában (melynek zömét a fajsúlyos
ügyek képezik) is kimutathatóak bizonyos tendenciák az in
dubio szabállyal kapcsolatban, akkor ez már önmagában is
jelzés értékű lehet a gyakorlat problémáira nézve, egyben
alapként szolgálhatnak egy további szélesebb körű kutatáshoz.
Egy másik irányú módszertani kifogás az lehet, hogy csupán az
elsőfokú ítélet indokolását vizsgáltuk, a további fórumok
döntései annyiban voltak számunkra érdekesek, hogy
megváltoztatták, vagy helyben hagyták az ítéletet. Annak oka,
hogy nem tartottuk fontosnak vizsgálni a fellebbviteli
bíróságok érvelését, abban kereshető, hogy az első fokon a
bűnösség kérdésében hozott döntést a fellebbviteli fórumok
95%-ban nem változtatták meg. Ebből azt a következtetést
vontuk le, hogy az első fokon eljáró, a tényállást megállapító
bíróságok alapvetően megfelelnek a fellebbviteli fórumok
bizonyítást illető elvárásának, így az ítéleteik elemzése
hiteles képet nyújt a teljes bírósági szisztéma bizonyítási
gyakorlatáról.
További módszertani sajátossága a kutatásnak, hogy azokat az
ügyeket választottuk ki a teljes adatbázisból, amelyek
esetében a vádlott tagadta a cselekmény elkövetését. Erre
azért volt szükség, mert a Be. szerint [118. § (2) bek.] ugyan
a beismerő vallomás nem helyettesíti a teljes bizonyítást, a
gyakorlatban azonban tudjuk, hogy a beismerő vallomás esetén a
dolgok természetéből fakadóan az ártatlanság vélelmének és az
in dubio szabálynak a garanciális jelentősége lecsökken
(a teljes magyar gyakorlatban elvétve találkozhatunk olyan
ítélettel, amelyben a beismerés ellenére valakit felmentett a
bíróság). Az a kérdés, hogy a bíróságok mennyire veszik
komolyan ezeket a garanciákat, igazából csak azokon az ügyeken
keresztül válaszolható meg, amelyekben komoly téttel bír a
betartásuk vagy a megkerülésük. Erre a szempontra is
tekintettel csak arra a cselekményre nézve vizsgáltuk az
ítéleteket, amelyek az adott ügyben a legsúlyosabbként
minősültek ("főcselekmény") - a felmentés/elítélés arányt is
csak ezekre nézve elemeztük. Úgy ítéltük meg, hogy az elv
érvényesülését illetően nincs túl nagy jelentősége annak, hogy
valakit emberölésért elítélnek, de a garázdaság miatt emelt
vád alól ugyanakkor felmentik.
A kiválasztás másik szempontja az volt, hogy az ügyek a
szövegelemzés szempontjából viszonylag egyszerűen kezelhetőek
legyenek. Ezért azokat az ügyeket figyelmen kívül hagytuk,
amelyekben sok vádlott szerepel, és döntően egy, néhány
esetben két vádlottas ügyeket gyűjtöttünk ki. A feldolgozás
megkönnyítése érdekében azokat az eseteket sem vettük bele a
mintába, melyek túlságosan terjedelmesek és bonyolultak
voltak, és kihagytuk azokat is, amelyekben az anonimizálás
olyan jól "sikerült", hogy az indokolásból nem lehetett
megtudni, melyik állítást melyik tanúnak tulajdonítja a
bíróság. Ezeket az ügyeket leszámítva a kiválasztott ítéletek
felölelik az adatbázisban szereplő összes olyan ügyet,
amelyekben az ártatlanság vélelmének valódi tétje volt.
A fentiek szerint kiválogatott ügyeket (összesen 279 db)
részletes tartalomelemzésnek vetettünk alá. Arra helyeztük a
hangsúlyt, hogy kiderítsük, a "szabad értékelés" általános
elve mögött kialakultak-e olyan érvelési fordulatok, rejtett
vélelmek, sémák, amelyeknek mérlegelést könnyítő funkciója
van, ugyanakkor befolyásolják az in dubio szabály
érvényesülését. Az elemzés során zsinórmértéknek azt vettük,
hogy mennyire tekintheti meggyőzőnek az érvelés egészét, vagy
annak világosan elhatárolható elemeit egy olyan racionálisan
és elfogulatlanul gondolkodó személy, aki csupán az ítélet
indokolását ismeri. Ehhez a követelményhez képest emeltük ki
az indokolásokból azokat az érvelési fordulatokat, paneleket,
amelyek valószínűsítik azt, hogy a bíróság nem a teljes
bizonyosságra alapozta az elítélést.
II. A szövegelemzés eredményei
Az elemzések eredményét illetően fontos rögzíteni, hogy az
általunk feltárt és problematikusnak talált érvelési módszerek
kritikája nem jelenti egyúttal azt is, hogy a kiemelt ügyek
esetében az a véleményünk: a bíróságok ezekben az ítéletekben
ártatlanokat mondtak ki bűnösnek. Hangsúlyozva azt a tényt,
hogy mi csupán az ítéletekkel dolgoztunk, és nem láttuk magát
a teljes iratanyagot, az volt a benyomásunk, hogy az eldöntött
ügyekben nagy valószínűséggel a vádlott követte el a terhére
rótt cselekményt.
Az ügyek feldolgozása közben továbbá arról győződtünk meg,
hogy a bíróságok túlnyomó részben lelkiismeretesen, a
kialakult bírói gyakorlatnak megfelelően végezték a
mérlegelést, és - nagyon csekély kivételtől eltekintve - nem
érződött személyes elfogultság vagy a vádlottal szembeni
érzelmi töltet. Az elemzések révén azokra a strukturális
sajátosságokra és gondolkodásbeli sémákra szeretnénk felhívni
a figyelmet, amelyek azt a veszélyt hordozzák magukban, hogy
kiszorítják a valódi értékelést, és az elítélést megkönnyítő
rutint eredményeznek még azokban az esetekben is, ahol ésszerű
kétségnek helye maradt. A kiválasztott ítéletek
áttanulmányozása során a következőkben részletezett érvelési
módszerek tűntek számunkra aggályosnak.
1. Az érvek egyoldalú vizsgálata
A leginkább szembetűnőbb az volt, hogy a bíróságok sok esetben
hajlamosak a rendelkezésére álló érvkészlet egyoldalú,
következetlen használatára. A mérlegelési szabadság ebben az
esetben azt jelenti, hogy a bíró szabadon választja meg,
melyik érvelési panelt melyik bizonyíték értékelésekor
alkalmazza. Lehet például, hogy az egymással ellentétes
nyilatkozatot tevő sértett és vádlott egyaránt következetes,
ellentmondásoktól mentes vallomást tett, ám a bíróság ezt a
tényt csupán az egyik vallomás értékelésével kapcsolatban
rögzíti (ha pl. bűnösséget kimondó ítélet születik, akkor csak
a sértett, illetve a sértetti vallomást megerősítő
bizonyítékok elemzésekor említi ezt). Vagy hiába vallanak a
mentő tanúk is egybehangzóan és következetesen, csak a terhelő
tanúk esetében jelzi ezt a bíróság, elfelejtkezve arról, hogy
a mentő tanúk is így vallottak. A másik tipikus érvelési
szituáció az, amikor a bíróság az álláspontjával szembenálló
bizonyíték gyengeségeit felsorakoztatja és részletesen elemzi,
ugyanakkor az alátámasztó - elsősorban: személyi -
bizonyítékok vonatkozásában "lényegtelen, apróbb
ellentmondásokról" beszél, amelyek a "cselekmény óta eltelt
idő hosszával" magyarázhatóak. Így csupán a bírói álláspontnak
megfelelő, azt alátámasztó bizonyíték esetében kerül sor az
erősségek kiemelésére, míg az ellentétes álláspontot támogató
bizonyítékok vonatkozásában ezek az érvek nem jelennek meg
(csak az ellentétes álláspontot gyengítő érvekkel
találkozhatunk).
Egy adott ügyben (191/2008. sz., Fejér megye)4
a sértett bizonytalan felismerését így jellemezte:
"az őt megtámadó elkövetőről személyleírást adott, mely
lényegét tekintetve nem
tartalmazott kirívó ellentmondásokat a vádlottat jellemző
személyleírást illetően".
A Baranya Megyei Bíróság 39/2006. sz. ítéletében azt írja,
hogy a szag-, ujj- és lábnyomazonosítás eredménytelenségének
oka "részben az időmúlás [...], részben az, hogy a vádlottak
óvatossága". Ez az érvelés azért érdekes, mert ha eredményes
(kinek a szempontjából?) lett volna bizonyítás, azt
valószínűleg szintén a vádlottak terhére értékelte volna a
bíróság.
Az érvelési panelek ilyen "kötöttségektől mentes"
alkalmazására további példaként szolgálhat a tanú
elfogultságának megítélése. Ha a bírói meggyőződéssel szemben
tesz tanúvallomást valaki, akkor biztosak lehetünk abban, hogy
a bíróság az (akár pro akár contra) elfogultság tényét ki
fogja hangsúlyozni az ítélet indokolásában. Ha azonban a
vallomást tevő a bírói gondolkodással egy irányba mutató
nyilatkozatot tesz, akkor könnyen átsiklik a bíróság az
elfogultság elemzésén. A Tolna Megyei Bíróság bűnösséget
kimondó 51/2008. számú ügyében a (egyébként
drogkereskedelemmel foglalkozó) terhelő tanú - védői kérdésre
- beismerte, hogy elszámolási vitája volt a vádlottal. A
bíróság azonban ezt a nehézséget arra hivatkozva
semlegesítette, hogy a tanú
"határozottan állította, hogy a vitát a maga részéről már
rég lezártnak tekinti és
önmagát elfogultnak nem tartja."
Ugyanakkor a mentő tanúk vallomását azért nem fogadta el, mert
ők szintén részt vettek korábban kábítószer-kereskedelemben,
és az ügyben egyébként is élhettek volna mentességi jogukkal
(egy másik eljárásban el is ítélték őket). A bíróság ebben az
indokolásban objektív bizonyítékként hivatkozott még az ügyben
készült lehallgatási jegyzőkönyvekre, amelyek "jól
felismerhetően" kábítószer beszerzésre irányuló
beszélgetéseket rögzítettek, azonban nem tette az indokolás
részéve az elhangzott konkrét állításokat.
Egy másik példaként a Pest Megyei Bíróság 60/2008. számú ügye
szolgálhat. Tudjuk, hogy a büntetett előéletre a bíróságok
főszabályként nem akkor szoktak hivatkozni, amikor a
nyilatkozattevő szavahihetőségét kívánják igazolni, de ebben
az ügyben épp ilyen megoldással találkoztunk. A többszörösen
büntetett előéletű sértett kényszervallatás miatt tett
feljelentést az őt kihallgató rendőrrel szemben. A vádlott
"természetesen" tagadta a cselekmény elkövetését, azonban a
bíróság elítélte. Az egyik érv a sértett szavahihetősége
mellett éppen az volt, hogy többszörösen büntetett előéletű
helyi lakosként kitartott a terhelő vallomása mellett a helyi
rendőrőrs egyik tagja ellen (sejtetve ezzel, hogy a lehetséges
retorziók ellenére tett terhelő nyilatkozatot). Ez a fajta
indokolási minta megfigyelhető a Békés Megyei Bíróság 3/2007.
sz. döntésében is, amelyben a vádlott szóhasználatbeli
ellentmondásait fontosnak tartotta kiemelni a bíróság, míg a
tanúkét nem. A Szabolcs- Szatmár-Bereg Megyei Bíróság
308/2009. sz. ítéletében, melyben kábítószerrel visszaélés
miatt mondta ki bűnösnek a vádlottat, rögzítette, hogy a
vádlott vallomásában azt mondta: úgy tudta, hogy "gyógyszert"
kell átvinnie a határon, míg a felesége akként nyilatkozott,
hogy valami "orvosi készítményt" említett a férje. Ugyanakkor
nem foglalkozott a tanúként kihallgatott tapasztalt vámosok
egybehangzó vallomásával, mely szerint a vádlotton őszinte
döbbenet látszott, mikor kiderült, valójában kábítószert
tartalmaz a nála lévő, más által rábízott csomag.
Ebbe a körbe tartozik az az érvelési technika, amikor a bíró a
benne kialakult meggyőződést alá nem támasztó, sőt, inkább egy
másik tényállási verzió megvalósulása felé mutató - de nem
kényszerítő erejű bizonyítékokat - azzal intézi el, hogy azok
"nem zárják ki", vagy "nem cáfolják" a bíróság által igaznak
gondolt tényállási mozzanat megvalósulását. Azonban azt már
nem szokták hozzátenni, hogy "de gyengíti a valószínűségét"
(60/2008. sz., Pest megye; 402/2005.; Vas megye, 34/2007. sz.;
Tolna megye; 3022/2005, Bács-Kiskun megye). A 428/2004. sz.
ítéletben a Ráckevei Városi Bíróság indokolása azt
tartalmazta, hogy a vádlott maga sem cáfolta, miszerint a
megrongált zajvédő falhoz csak az ő kertjén és a sértett
területén keresztül lehetett hozzáférni. Hasonló érvelés
figyelhető meg a Baranya Megyei Bíróság 146/2008. számú
ítéletének indoklásában: a bíróság álláspontja szerint nem
volt kizárható, hogy a cselekmény elkövetésekor volt a
vádlottnál fokos (mert korábban már látták fokossal), ezért a
tagadásával szemben a sértetti előadás alapján állapította meg
ezt a körülményt. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság a 460/2007.
számú ítélete pedig a következőként fogalmaz:
"Ezen időszak közvetett körülményeiről beszámoló tanúk
vallomásai olyan
információt nem tartalmaztak, melyből alappal lehetett volna
következtetni a fenti
bizonyítékok fényében valamely kívülálló, negyedik személy
jelenlétére. Miután a
hivatkozott bizonyítékok a feltételként megkívánt zárt logikai
láncolatot létrehozták, a
bíróság kétséget kizáróan megállapította, hogy a vádbeli nap
délutánján, illetőleg
estéjén a sértettet bántalmazó, majd őt a folyosóra
kivonszoló, azaz a halálát okozó
személy csak és kizárólag vádlott lehet."
A felmentéshez tehát nem lett volna elég csupán az a
lehetőség, hogy más is járhatott a helyszínen, ezt az állítást
alapos érvekkel kellett volna alátámasztani a védelemnek. A
bizonyítási teher rejtett átfordításának példáját szolgáltatja
a Fővárosi Bíróság 812/2006 sz. ítélete:
"A bíróság a bizonyítékok külön-külön és együttesen történt
értékelésével, azok
mérlegelésével állapította meg a tényállást. A tanúk
szavahihetőségével kapcsolatban
aggály nem merült fel, sértett tanú a vádlottakat korábban nem
ismerte, vele szemben
korábban nem intézkedtek. Semmiféle érdeke nem fűződött ahhoz,
hogy a vádlottakra
terhelő vallomást tegyen. A vádlottak nem adták elfogadható
magyarázatát [!] annak,
hogy a sértettnek milyen érdeke fűződött ahhoz, hogy őket
feljelentse".
Nagyon ritkán merül fel a bíróságokban az a kérdés, hogy
vehetett-e volna más irányt az egész bizonyítás. Iskolapéldája
ennek a szemléletnek a Fővárosi Bíróság 977/2005. sz. ügye:
"Ebben a körben utal a bíróság arra a körülményre, hogy
sértett tanú az ügyben a
történtek után közvetlenül - 2004. október 25-én - úgy tett
írásban bejelentést, panaszt
a ... Közterület-felügyelet Ügyfélszolgálati Irodáján, illetve
a későbbiekben
tanúvallomást - úgy az eljárás nyomozati szakában, mint a
tárgyaláson -, hogy abban
az általa elkövetett szabálysértés tényét feltárta, ebből
eredő felelősségét elismerte, a
felelősségre vonás következményeit vállalta. Ebben az
összefüggésben pedig nem
fűződött érdeke ahhoz, hogy a vádlottra a történtekkel
ellentétes, valótlan tényt
állítson. Másfelől a nyilatkozatát, illetve vallomásait a
hamis tanúzás, illetve a hamis
vád törvényes következményeire történt kioktatás után is
fenntartotta."
A bíróság összegyűjti az összes érvet, amely a tanúvallomás
elfogadása és a vádlott bűnössége mellett szól. Így azonban
csak arról győződik meg, hogy a tanú ellentmondástól mentes,
és konzisztens vallomást tett. Arra azonban nem tér ki a
bíróság, hogy a tanú is erősen érdekelt volt a terhelő
vallomás megtételében, mivel elismerten szóváltásba keveredett
az őt megbüntetni szándékozó közterület-felügyelővel. Nem
számol tehát azzal a verzióval, hogy valóságalap nélkül, a
bírságolás kapcsán kialakult vita miatti bosszúból jelenthette
fel a tanú vesztegetésért a közterület-felügyelőket.
A vád melletti elfogultság olvasható ki a Hajdú-Bihar Megyei
Bíróság 364/2007. számú ítéletéből. A vádlotti védekezést
egyértelműen elveti, s az érvelés gerincét a vele ellentétes
bizonyítékok adják, noha azok jelentős része csak közvetett
bizonyíték (így például azon tanúk vallomása, akik látták a
sértettet, amikor az hazaért az arcán a sérülésekkel, de magát
a verekedést nem). Az elkövetés módját alátámasztja ugyan a
szakértői vélemény (rúgások, ütések száma, helye), de azt nem
bizonyítja, hogy azokat valóban a vádlott okozta a sértettnek.
Egyetlen "igazi nyom" a sértett ittasan tett kijelentése, s
ebből kiindulva építik fel a vádlott ellen az érvelést.
Előadta a vádlott az eljárás során azt is, hogy neki a
sértettel korábban semmiféle konfliktusa nem volt, így nem
tudott arra magyarázatot adni, hogy a sértett miért tesz rá
hamis terhelő vallomást. Ezek az érvek egyenként és
összességükben is megállják a helyüket, azonban annak
lehetőségét a bíróság nem vette komolyan fontolóra, hogy nem a
vádlott, hanem valaki más, esetleg idegenek támadtak rá a
sértettre a hazaút során, hiszen a vádlott és annak rokona
volt az utolsó személy, akivel a sértett hazaindulása előtt
találkozott.
Tanulságos a bíróságok hozzáállása a poligráfos bizonyítás
eredményéhez is. Amennyiben a bíróság kialakult
meggyőződésével a poligráfos vizsgálat eredménye megegyezik,
akkor aggályok nélkül hivatkoznak rá (pl. 1767/2006,
Borsod-Abaúj-Zemplén megye; 406/2007, Budapest), amennyiben
viszont azzal ellentétes, akkor kivétel nélkül elutasítják,
mint nem teljesen megbízható bizonyítékforrást (563/2006,
Veszprém megye; 105/2005, Budapest; 376/2007, Békés megye).
A fentiek tükrében talán nem véletlen, hogy a bíróságok akkor
idézik a szabad bizonyítás elvét, ha egyébként nem sikerül
hézagmentesen bizonyítani a megállapított tényállást.
Konkrétan a meggyőző terhelő bizonyítékok és az egyértelműen
nem bizonyítható bűnösség eseteiben találhatunk hivatkozást a
"szabad bizonyítási rendszerre" és a mérlegelési
jogosultságra. A Debreceni Városi Bíróság 3197/2003 sz.
ügyében nem volt az egyértelműen bizonyítható, hogy a
biztonsági őr vette el a pénzszállító autóban lévő
pénzeszsákot:
"A bíróság már a bizonyítékok számbavétele előtt rámutat arra,
hogy a Be.78.§. /3/
bekezdése értelmében a bizonyítási eszközök mérlegelése
teljesen szabad, kizárólag a
hatóságtól függ, hogy mit fogad el bizonyítéknak és azt mikor
hogyan értékeli, mikor
tekinti a bizonyítandó tényt bizonyítottnak. A bizonyítékok
értékelésénél a benső
meggyőződés is szerepet kap, ami befolyásolhatja az egyes
bizonyítékok jelentőségét
és szerepét amellett, hogy a bizonyítás alapvetően objektív
tényeken alapszik."
A 691/2006. sz. ügyben (Budapest) az volt a homályos folt a
bizonyításban, hogy az autóban a kábítószert csak a rendőrség
telephelyén találták meg, nem a helyszínen, így a védelem arra
hivatkozott, hogy a kábítószer fellelése lehetett rendőri
"provokáció" eredménye.
"A magyar büntetőeljárási jog az ún. szabad bizonyítási
rendszert követi. A Be. 78.§
(2) bekezdése szerint a törvény nem állapítja meg előre sem a
bizonyítási eszközök,
sem pedig az ezekből származó bizonyítékok értékét, rangsorát.
Ez alapján a gépkocsi
elszállításának hiányzó dokumentációja, mint hiányzó okirati
bizonyítási eszköz nem
tekinthető minden más bizonyítékot megdöntő jelentőségű
»koronabizonyítéknak«,
pontosabban annak hiányának. Természetesen e jegyzőkönyvnek
jelentősége lehet a
körben, hogy ki lehessen jelenteni: a kábítószert nem a
rendőrség tette oda, ahol
később a keresőkutya azt megtalálta. Azonban egyetlen
bizonyítási eszközt sem lehet a
bizonyítékok halmazából kiragadva - más bizonyítékok figyelmen
kívül hagyásával - a
többi fölé emelni és mérlegelés nélkül különös bizonyító erőt
tulajdonítani neki. A
bíróság jelen ügyben is valamennyi rendelkezésre álló
bizonyíték egybevetésével,
mérlegelésével állapította meg, bizonyossággal kizárható-e a
vádlottak és védőik
érvelése."
Mindkét utóbbi indokolásban megjelenik az a hibás felfogás,
hogy a bizonyítékok szabad értékelésének elve tulajdonképpen
szabad utat nyit a szubjektív bírói benyomások
érvényesülésének, holott a belső meggyőződésnek nem a
bizonyítékok értékelésében kell szerephez jutnia, hanem azt
követően, ahogy lezajlott a bizonyítékok racionális
értékelésének folyamata.
2. A szavahihetőség problémája
2.1. Az "osztható szavahihetőség"
Logikailag az első pont egyik alesete valósul meg akkor,
amikor a bíróság úgy dönt: valamelyik vallomást tevő
állításainak csak arra a részére alapoz tényállást, amely
részre nézve egyéb megerősítő bizonyítékok is rendelkezésre
állnak. Erre akkor kerül sor, amikor a vallomás más részeit az
ellentétes bizonyítékok alapján elveti. Azért tekinthetjük ezt
a gyakorlatot az előző pontban jelzett probléma egyik
megnyilvánulásának, mert a tanú vagy a vádlott
szavahihetetlensége a legtöbb esetben "kiüti" a teljes
vallomást, és a bíróság nem vizsgálgatja azt, hogy mely részei
maradnak esetleg hitelesek. Ha azonban a bírói meggyőződéshez
illeszkedik az adott vallomás valamelyik része, akkor a
bíróságok ritkán haboznak azt elfogadni (pl. 60/2008. sz.,
Pest megye; 35/2009. sz., Bács-Kiskun megye; 53/2008., Tolna
megye; 529/2006. sz., Bács-Kiskun megye; 3197/2003 sz.,
Hajdú-Bihar megye; 210/2006. sz. Vas megye). A külön
kategóriába sorolást az előfordulás gyakorisága, és az a
belátás indokolja, hogy itt nem csupán egy érv váltakozó
irányú felhasználásáról van szó, hanem arról, hogy az egyik
irányban kifejtett érvelés széleskörű használatát
megkérdőjelezhetőnek tartjuk.
Ez a bírói megközelítés azt implikálja, hogy lehet valaki
"részben szavahihető", ami valóban előfordulhat, de nehéz
belátni, hogy miből tudja a bíró biztosan, hogy az általa
elfogadott vallomásrész tökéletes bizonyossággal igaz (azért
mert két másik tanú egybehangzóan szintén azt mondta, vagy a
szakértői vélemény valószínűsíti?). Úgy is okoskodhatnánk,
hogy épp a többi bizonyíték bizonyító erejét ássa alá az, ha
egy olyan ember vallomása is hasonlóan szól, akit egyébként
maga a bíróság tekint szavahihetetlennek. De az is
elgondolkodtató, hogy ha egy adott körülményre, tényállási
elemre kellő számú és meggyőző erejű egyéb bizonyíték áll
rendelkezésre egy ügyben, akkor miért kell még külön annak a
vallomását is - feleslegesen - figyelembe venni, aki
szavahihetetlen. Ha pedig azért alapoz rá a bíróság, mert
olyan részleteket is közöl az illető, amelyek más forrásból
nem ismerhetőek meg, akkor azonnal felmerül az a probléma,
hogy miért adunk valamit is egy hiteltelen ember vallomására.
Különösen érdekes a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság 508/2007.
számú ítélete. A vád szerint egy több résztvevős utcai
verekedés során a vádlott késsel megszúrt két sértettet, akik
mindketten életveszélyes sérülést szenvedtek. A két sértett
végig azt vallotta, hogy ők nem verekedtek a vádlottal, és
egyikük sem állította, hogy a vádlott szúrta volna őket meg. A
bíróság ennek ellenére csak részben fogadta el a vallomásukat
(az előzmények tekintetében, abban hogy valóban "beszólt"
nekik a vádlott), de a tényállás lényegi részét a sértettekkel
szintén verekedő - tehát távolról sem érdektelen - két másik
tanú vallomására alapozva állapította meg (a vádlott tagadása
mellett). Az érdekellentétet azzal látta feloldhatónak, hogy e
két tanú a saját cselekvőségére nézve is részletes vallomást
tett. Hasonló módon járt el a Kecskeméti Városi Bíróság a
3022/2005. számú ítéletében, amelyben egy közlekedési
bűncselekmény tényállását a vádlott és a sértett vallomásából
rakta össze úgy, hogy mindkét vallomásból a terhelő részeket
"mazsolázta ki", míg a mentő körülményeket figyelmen kívül
hagyta.
A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 13/2007. számú döntésében a
bíróság aggálytalanul elfogadta a két érdekelt tanú vallomását
azon körülményt illetően, hogy a vádlott fejszével bántalmazta
a sértettet, de abban a vonatkozásban már nem, hogy késsel is
szúrt a vádlott, mivel ezt nem támasztotta alá szakértői
vélemény. A fejszével történő bántalmazásra nézve viszont a
vádlott és - a tárgyalási szakaszban - a sértett is nemleges
nyilatkozatot tett, ezt csak a két tanú vallomása alapján
állapította meg a bíróság.
Egy másik ügyben (210/2006. sz., Vas megye) a bíróság már
"kiterjesztően" alkalmazta a vallomás részekre bontásának
módszerét:
"A vádlott vallomásait elemezve a bíróság arra a
következtetésre jutott, hogy az a
lényeget tekintve önmagával ellentétes [...] Ezért a bíróság a
vádlott vallomását csak
annyiban fogadta el, amennyiben az nem volt ellentétes az
egyéb feltárt
bizonyítékokkal."
Észrevehetjük, hogy már nem azt az erős követelményt
támasztotta a megosztott vallomással szemben, hogy más
bizonyítékok erősítsék meg, csupán azt, hogy ne kerüljön
ellentétbe egyéb bizonyítékokkal. (Ugyanebben az ügyben
egyébként a sértett is sorozatos ellentmondásokba keveredett,
így az ő vallomásából is csak a más tanúk által megerősített
részeket használta fel a bíróság. Kérdés, hogy miképpen
lehetett biztos abban, hogy kétséget kizáróan a helyes
tényállást állapította meg.) A Vas Megyei Bíróság (273/2006.
sz.) máskor is felhasználta ezt a technikát:
"Miután a szúrással kapcsolatban S. sértett a nyomozati
vallomásától teljesen eltérő
vallomást tett a bírósági tárgyalás során, ezért a tényállás
ezen részének megállapítása
során vallomását csak annyiban lehetett figyelembe venni,
amennyiben azok nem
voltak ellentétesek az egyéb bizonyítékokkal."
2.2. A szavahihetőséggel kapcsolatos egyéb problémák
Több gyakorló jogász is felhívta a figyelmünket arra, hogy
gyakori érvelési panel a kihallgatott szavahihetőségének
alátámasztására, ha az illető saját magára nézve is terhelő
vallomást tesz. Így járt el a 457/2006. sz. ügyben a Somogy
Megyei Bíróság, amelyik azért fogadta el a vádlottal szemben
elfogult tanú vallomását, mert ő saját magára is terhelő
vallomást tett (ő piszkavassal ütötte a vádlottat). A
659/2005. sz. ügyben (Fővárosi Bíróság) a II. rendű vádlott
tagadásával szemben az I. r. vádlott beismerő vallomását
fogadták el, de csak azzal indokolták meg, hogy az I. r.
vádlott ezzel magát is súlyosabb helyzetbe sodorta, s így
biztosan nem hazudik. (Arról külön nem szóltak, hogy miért nem
fogadják el a II. rendű vádlott tagadását.)
Egy másik ügyben az sem bizonytalanította el a bíróságot a
tanú szavahihetőségét illetően, hogy bizonyítást nyert: a
tanú, mint a sértett felesége, többször felvetette a nyomozás
során eljáró rendőr hadnagynak, hogy az eljárás végén majd
szeretnék neki "kinyilvánítani hálájukat." (563/2006.,
Veszprém megye). Ugyanígy a szavahihetőséggel kapcsolatos
érvelés következetlenségének példája bukkan fel a 378/2005.
sz. ügyben (Komárom-Esztergom megye). A vádlottat azért ítélte
el a bíróság, mert elmulasztott gondoskodni idős édesanyjáról,
aki a nélkülözésbe belehalt. A sértett háziorvosa, aki nem
sokkal a halála előtt látta az elhunytat, úgy nyilatkozott,
hogy haragszik a vádlottra, majd vallomásában a sértett
haláláért egyértelműen a vádlottat okolta (elhárítva ezzel
saját felelősségét az ügyben). A bíróság semmilyen aggályának
nem adott hangot a vallomással kapcsolatban.
A jogellenes fogvatartás miatt indult 368/2008. számú
budapesti ügyben pedig öt, releváns vallomást tevő mentő tanú
nyilatkozatát hagyta figyelmen kívül azzal az indokkal, hogy
magukra nézve tennének terhelő vallomást, ha nem azt mondanák,
hogy a vádlott szabályosan járt el. Arra azonban nem tért ki,
hogy önmagában ez a tény miért indokolja azt, hogy a tanúk nem
mondanak igazat.
3. Formális mérlegelés
Előfordult olyan eset, amelyikben a bíróság csupán
mechanikusan hivatkozott valamely bizonyítékra, de nem tette
egyértelművé az összefüggést, hogy a hivatkozott bizonyíték
konkrétan milyen vonatkozásban támasztja alá a megállapított
tényállást. Voltak olyan indokolások, amelyekben a bíróság
hivatkozott a helyszíni szemle jegyzőkönyvére, vagy
fényképmellékletre, de azt nem tudta meg az olvasó, hogy az
elfogadott tényállással vagy más bizonyítékokkal milyen
kapcsolatban vannak ezek a bizonyítékok (pl. 58/2007. sz. ügy,
Komárom-Esztergom megye; 289/2007. sz., Baranya megye;
3022/2005, Bács-Kiskun megye). Feltételezzük, hogy az ilyen
hivatkozások azokra a bizonyítandó tényekre vonatkoznak,
amelyeket már más, erősebb bizonyítékok megerősítettek. Ennek
ellenére jó volna ismerni a konkrét összefüggést, ha már az
indokolásban szerepelnek.
Súlyosabb kritikát azzal a gyakorlattal szemben lehet
megfogalmazni, amelyik döntő jelentőségű, releváns
bizonyítékok esetében marad adós a bizonyíték és a
megállapított tényállás közötti összefüggés feltárásával.
Ilyen például a Tolna Megyei Bíróság 53/2008. sz. ítéletének
indokolása. A hivatali visszaélés bűncselekménye miatt indult
eljárásban a bíróság hivatkozik arra, hogy a titkos
adatgyűjtés során rögzített telefonbeszélgetés tartalma
bizonyítja a visszaélés megtörténtét, azonban ebből a
szövegből nem közöl semmit. A Pest Megyei Bíróság 83/2008. sz.
ítéletéből öt közvettet tanú vallomása nem ismerhető meg, a
bíróság csak annyit rögzít: "fenntartották a
büntetőfeljelentésben foglaltakat". Hasonlóan hiányzik a
terhelő tanúk vallomásának ismertetése a 846/2008. számú
ítéletből (Szabolcs- Szatmár-Bereg megye).
Találkoztunk olyan ítéletekkel is, amelyekben a bíróság ex
cathedra kijelenti, hogy egy tanú szavahihető (vagy éppen az
ellenkezője), de azt nem tudatja az ítélet olvasójával, hogy
milyen megfontolások alapján jutott erre a következtetésre
(pl. 28/2007. sz., Budapest; 205/2006. sz., Kaposvár;
240/2005. sz., Baranya megye). Ugyancsak problémát vet fel az
az eset, amikor a bíróság elegendőnek tartja azt rögzíteni,
hogy a tanú érdektelen, vagy előnye nem származott a terhelő
vallomás megtételéből, és ez önmagában elégséges ok ahhoz,
hogy szavahihetőnek tekintse (306/2008. sz., Somogy megye;
1365/2007. sz., Budapest; 257/2009. sz., Baranya megye;
4/2008. sz., Baranya megye). Ennek ellenkezőjére is többször
ugyanilyen módon hivatkoznak a bíróságok: a tanú érdekelt,
tehát nem fogadják el a vallomását (2128/2004. sz.,
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; 213/2006. sz., Heves Megye;
205/2006. sz., Somogy megye). Ez utóbbi ítéletben a bíróság is
kiemelte, hogy a mentő tanúk egybehangzóan nyilatkoztak, de
mégsem fogadta el a vallomásukat, mivel nem tekinthetők
érdektelennek (élettárs, barátnő stb.).
4. Túlbizonyítás, felesleges bizonyítás
Számos ügyben tapasztaltuk azt, hogy jelentős létszámban
hallgattak meg olyan tanúkat, akik a megtörtént üggyel
kapcsolatban semmilyen érdemleges információval nem tudtak
szolgálni (63/2007. sz. ügy, Baranya megye; 24/2006. sz. ügy,
Zala megye), de még "karakter-tanúk" sem voltak. A háttérben
valószínűleg az áll, hogy a bíróság inkább kihallgat minden
indítványozott tanút, nehogy ez szolgáljon hatályon kívül
helyezési okként. A magyar bírói gyakorlat hajlamos a túlzott
óvatosságra, amely kifejeződik a Fővárosi Bíróság büntető
kollégiumának egyik véleményében is: előzetesen nem dönthető
el, hogy egy bizonyíték a vád alátámasztására vagy
gyengítésére lesz alkalmas, ezért a bíróság minden
rendelkezésére álló bizonyítékot köteles megvizsgálni és
értékelni.5 Ebből logikailag az
következik, hogy az sem tudható előre, kapcsolódik-e a
bizonyíték az ügy érdemi kérdéséhez.
A másik, fontosabb feltevésünk az, hogy az olyan esetekben
halmozódnak fel a tárgyaláson figyelembe vett bizonyítékok,
amelyekben nincs egyértelmű és döntő bizonyíték, amely
feleslegessé tenné a további bizonyítást. Az természetesen nem
probléma, ha a bíróság ilyenkor beszerez és megvizsgál minden
lehetséges további bizonyítékot, az ártatlanság vélelme
viszont sérülhet akkor, ha a bíróság az elítélés érdekében
próbál meg minél több bizonyítékot begyűjteni.
5. A nyomozati vallomások túlsúlya az indokolásban
Problémát jelent az is, hogy a bíróságok kiemelt jelentőséget
tulajdonítanak a nyomozás során felvett bizonyításnak, azokat
minimum egyenlő erejűek tekintik a tárgyaláson tett
vallomásokkal. Az ítéletek elemzésekor nem találtunk egyetlen
olyan esetet sem, amikor a bíróság ne kezelte volna egyenrangú
bizonyítékként a nyomozás során beszerzett bizonyítékokat a
tárgyaláson közvetlenül megvizsgáltakkal (elsősorban a
vallomásokról van szó). Egyetlen olyan ügyet sem találtunk,
amelyben a bíróság csupán arra használta volna a nyomozás
során rögzített vallomásokat, hogy a tárgyaláson tett
nyilatkozatok hitelességét vagy éppen hiteltelenségét támassza
velük alá. Több esetben előfordult olyan hivatkozás, hogy a
vádlott vagy a tanú a tárgyaláson tett vallomásában
"megerősítette" a nyomozás során tett vallomását (pl. 51/2008.
sz. ügy, Tolna megye; 20.370/2007., Budapest). De az a
"klasszikus" hivatkozás is előfordult, hogy a bíróság azért
fogadta el a nyomozati vallomást a tényállás alapjául, mert a
vallomást tevő nem tudta megindokolni, hogy miért tért el a
tárgyaláson a korábban tett vallomásától (pl. 35/2009. sz.
ügy, Bács-Kiskun megye, 371/2009. sz., Somogy megye; 725/2008.
sz. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye). A Hajdú-Bihar Megyei
Bíróság a 13/2007. számú ügyben szintén a nyomozás során tett
eredeti, és nem a tárgyaláson módosított vallomást használta
fel. A Vas Megyei Bíróság a 402/2005. sz. ítéletében a tanú
emlékezőképességére hivatkozva részesítette előnyben a
nyomozás során tett vallomását, de emellett a vallomásról
készített rendőri jelentést is aggálytalanul használta fel a
tényállás megállapításához - a tárgyaláson tett
nyilatkozatával szemben. A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság
1559/2008. sz. ügyében a nyomozati vallomás mellett ismét az
az érv szólt, hogy a tanú a nyomozás során "még jobban
emlékezett a történtekre".
Burkoltan hamis tanúzást tulajdonít a bíróság annak a tanúnak,
akiről azt állítja, hogy a tárgyalásra a vallomása sokat
"enyhült", és ezért a nyomozati szakban tett vallomást fogadja
el. Ennek a szemléletnek a folyománya figyelhető meg abban az
érvelésben, amely a védekezés gyengeségei között tartja
számon, hogy a tanú, illetve a vádlott a mentő körülményt a
tárgyaláson említi először (1509/2005. sz., Budapest;
1876/2004. sz., Szabolcs- Szatmár-Bereg megye). A 13/2006. sz.
ügy (Zala megye) további szemléletes példája annak, hogy
lényegi súllyal a bíróságok a nyomozati vallomást veszik
figyelembe:
"Tanú 18 a nyomozás során a további vallomásaiban, illetőleg a
tárgyaláson részben
visszavonta a közvetlen észlelésre vonatkozó nyilatkozatát, de
figyelemmel arra, hogy
első vallomásában olyan részletességgel nyilatkozott, amelyet
csak olyan személy tud
tenni, aki közvetlen észleléssel szerzi a tapasztalatait és
teljesen élményszerű az
előadása, így a bíróság ezt az élményszerű első előadását
fogadta el arra is
figyelemmel, hogy magáról a késről is részletes leírást
adott."
Ugyanebben az ügyben a bíróság aggálytalanul felhasználta a
tárgyalás során a saját bírói meggyőződése szerint is
"komolytalan" vallomást tevő tanúk nyomozati vallomásainak
bizonyos részeit, mivel azok egyeztek más tanúk
nyilatkozataival. Volt olyan bíróság, amelyik megelégedett
azzal (amikor a sértett tanú egyáltalán nem emlékezett az
eseményekre), hogy
"e vallomását a tárgyaláson fenntartotta, akként nyilatkozott,
ha akkor így mondta,
biztosan így történt." (154/2006. sz., Mezőkövesd)
A 164/2008. számú ügyben (Bács-Kiskun megye) a közvetlen tanúk
terhelő vallomásai a nyomozási szakban születtek, azt a
bíróság előtt megváltoztatták, de a bíróság az előbbieket
fogadta el, mivel a
"tanúknak [...] semmiféle érdeke nem fűződött ahhoz, hogy e
körben valótlan
vallomást tegyenek."
Ezért nem meglepő, hogy a jelenlegi helyzet - a markáns
jogszabályi változások ellenére - nagyjából megfelel annak,
amely az 1980-as években állt fent. Szabóné Nagy Teréz ekkor
lefolytatott kutatásának egyik tanulsága az volt, hogy a
tárgyaláson a bírák erőteljesen támaszkodtak - akár a
közvetlenség elvének megsértésével is - a nyomozás során
felvett bizonyításra.6
Ez a helyzet különösen azért veszélyes, mert az ítélkező
bírónak alig van eszköze arra, hogy tisztázza, milyen
körülmények között történt a vallomás felvétele a nyomozás
során, és mennyire megbízható az ott rögzített nyilatkozat. A
Magyar Helsinki Bizottság empirikus vizsgálatában a
megkérdezett terheltek 23 %-a mondta azt, hogy a vizsgáló
azzal fenyegette meg, hogy kezdeményezi az előzetes
letartóztatásának elrendelését vagy meghosszabbítását, ha nem
vallja be a bűncselekmény elkövetését.7
Ez a számadat pontosan nem ellenőrizhető, azonban jelzi azt a
tendenciát, hogy a nyilvánosság elől elzárt nyomozati
eljárásban felvett vallomásokkal komoly problémák merülnek
fel. A bírói kar megtehetné, hogy változtat a gyakorlaton, és
a Be. értelmezésével (mivel a jogszabály szövege ezt a kérdést
nyitva hagyja) azt a jogtudományban is megfogalmazódó8
álláspontot fogadná el, amely szerint a nyomozás során tett
nyilatkozat csupán egy olyan bizonyíték, amely alkalmas a
tárgyaláson tett vallomás bizonyító erejének megerősítésére
vagy gyengítésére.
6. Bizonyítás a bizonyítandóval
Az eddigieknél is problematikusabb, és logikailag nem is
elfogadható az az érvelési módszer, amikor a bíróság arra való
hivatkozással nem vesz figyelembe valamilyen bizonyítékot,
hogy az ellentétes az általa megállapított tényállással. Nem
azt mondja tehát, hogy ellentétben áll más, sokkal meggyőzőbb
bizonyítékokkal, hanem már a más bizonyítékok alapján
megállapított végeredmény - az ítéleti tényállás - felől
közelít a vizsgált bizonyíték felé. Ez a megoldás azonban azt
a gyanút táplálhatja az olvasóban, hogy azért nem ütközteti
közvetlenül egymással a bizonyítékokat, mert azok sem
külön-külön, sem együttesen nem lennének elég erősek a
cáfolathoz. Kényelmesebb tehát a "kész tényekre" hivatkozni.
Egy kényszervallatás miatt folyó ügyben pl. a vádlott azt
állította, hogy a sértett a kihallgatása közben az éhségtől
ájult el, és ettől keletkeztek a sérülései. Elmondta, hogy
ezért utána kockacukrot és ételt hozott neki. A bíróság azért
minősítette "életszerűtlennek" a védekezést, mert felettébb
valószínűtlennek tartotta, hogy valaki a bántalmazás után még
ételt vásárol az áldozatnak. Csakhogy éppen az volt a kérdés
az eljárásban, hogy a tagadásban lévő vádlott bántalmazta-e a
sértettet (60/2008. sz. ügy, Pest megye). Ésszerűbb lett
volna, ha arra kérdezett volna rá a bíróság, hogy kitől,
milyen körülmények között szerezte be a vádlott az ételt, és
egy ilyen irányú bizonyítással győződik meg a
szavahihetőségről.
Ugyanennek a hibás érvelési módszernek egy másik
megnyilvánulását tapasztalhattuk a Győr- Moson-Sopron Megyei
Bíróság 118/2005. számú ügyében, amelyben szemérem elleni
erőszak volt a vád. A vádlott tagadását megerősítette
élettársának, a két kiskorú sértett édesanyjának a vallomása.
A bíróság azonban ezt a vallomást azért nem fogadta el, mert a
megállapított tényállásból az következik, hogy az anya
felelőtlen, nemtörődöm magatartása is elősegítette a
bűncselekmény megvalósulását. A Zala Megyei Bíróság 13/2006.
számú ítéletében pedig a következőket olvashatjuk:
"Arról, hogy vádlott kést szokott magánál hordani maga tanú 13
is beszámolt a
nyomozati vallomásában, de e körben hivatkozott arra, hogy
amikor együtt voltak,
akkor ezt kifejezetten megtiltotta vádlottnak, aki ennek
eleget is tett. Ez utóbbi
nyilatkozat azonban a tanú szavahihetősége körében
megállapítottak mellett
jelentőséggel nem bír, miután közvetlen és fentebb már
hivatkozott tanúvallomások
vannak arra nézve, hogy vádlott tanú 6 sértett bántalmazásakor
kést használt és azzal
többször szúrt sértett felé, melyből kettő az orvosi
látleletben is leírtak szerint a
sértettet elérte és neki súlyos sérüléseket okozott."
Láthatjuk, hogy az indokolásban a bíróság a bizonyítandó tényt
(a vádlott késsel szúrta meg a sértettet) tanúvallomásokra
hivatkozva már bizonyítékként használja fel a mentő tanú
vallomásával szemben. Ez az érvelési technika megfigyelhető
még a Fővárosi Bíróság 336/2007. számú hivatali vesztegetés
miatt indult ügyében is. A két terhelő tanúvallomást a bíróság
tényként fogadja el (nem indokolja, miért hitelt érdemlőek),
aztán az indokolás további részében ezekre alapít egyéb,
vádlottat terhelő érveket (pl. azért nem fogadja el a mentő
tanú vallomását, mert ő neki "hallania kellett volna", mikor a
vádlott vagyoni előnyt kér - amit a vádlott "természetesen"
tagadott).
7. Az érdemi mérlegelés teljes vagy részleges hiánya
A legkevésbé érthető jelenség, amelyet az elemzés során
megfigyeltünk az, amikor nincsen valódi mérlegelés az ügyben.
Ennek a gyakorlatnak három fokozatát tudtuk megkülönböztetni.
Az első, "legenyhébb" változat, amikor a bíróság érdemi
indokolás nélkül hagy figyelmen kívül bizonyítékokat. Az egyik
ilyen "elhárító" módszer egyes, egymással ellentétes
bizonyítékok, elsősorban vallomások ütköztetésekor figyelhető
meg: a bíróság - további magyarázat nélkül - csupán azt
rögzíti, hogy azért nem fogadja el az egyiket, mert
ellentmondásban áll a másik bizonyítékkal. A Zala Megyei
Bíróság 24/2006. sz. ítélete azt tartalmazza, hogy a mentő
tanú azon nyilatkozata, miszerint a sértett elmondta neki,
hogy a műhely előtt éppenséggel ő bántalmazta édesapját, a
vádlottat (és nem fordítva), bizonyítékként nem értékelhető,
mert erre a sértett egyértelmű, határozott nyilatkozatott
tett. Ennek az volt a lényege, hogy ezt ő úgy adta elő a
tanúnak, hogy csupán az édesapja hivatkozik erre. Arról nem
esik szó az ítéletben, hogy a sértett ezen állítására mit
reagált a mentő tanú, egyáltalán volt-e szembesítés közöttük
az ellentmondásra. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 523/2006. sz.
ügyében a bíróság szintén nem fogadta el az egyik tanú
vallomását, de azt nem tudhatjuk meg az indokolásból, hogy
miért nem. Hasonló, tisztán formális indokolással találkozunk
a 3022/2005. sz. ügyben (Bács-Kiskun megye) - a bíróság a
vádlott és az egyik mentő tanú egybehangzó vallomását "nem
tartotta elegendőnek" ahhoz, hogy cáfolja a sértett előadását.
A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság 1559/2008. számú és a
Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság 201/2006. számú ítéleteiből
szintén nem tudjuk azt meg, hogy miért nem fogadta el a
bíróság a mentő tanúk végig következetes vallomását (az előbbi
ügyben ráadásul szemben a két bizonytalankodó terhelő tanú
nyilatkozatával). Ugyancsak nem tudjuk meg a PKKB 3503/2003.
számú ítéletéből, hogy miért fogadja el annak a sértettnek a
vallomását, aki teljesen másként nyilatkozott az ellopott
értékekről és a bűncselekménnyel okozott rongálási kárról a
nyomozás és a tárgyalás során. A 123/2007. számú (Bács-Kiskun
megye) és a 250/2007. sz. ítéletben (Nógrád megye) csupán
hivatkozott a bíróság a vallomást tevők ellentmondásos
nyilatkozataira, de nem tárta fel, melyek ezek az
ellentmondások.
Vannak olyan esetek, amikor a bíróság el sem jut odáig, hogy
szembenézzen a potenciális ellen-tanúkkal. A 376/2007. számú
ügyben (Békés megye) a bíróság lakonikusan közölte, nem
hallgatja ki a védelem által indítványozott tanút, mert úgysem
tudná tanúsítani azt, hogy a vádlott otthon volt-e a
cselekmény elkövetésekor, ugyanis abból a szobából, ahol ő
volt, nem lehetett érzékelni azt, hogy valaki esetleg elhagyja
a házat. Egy kihallgatáson azonban kiderülhetett volna, hogy
valójában mit tapasztalt a kérdéses időszakban, a bíróság nem
tudhatja előre, milyen fontos információval rendelkezhet a
tanú. Ez az ügy azért is érdekes, mert kiderült, hogy a
bűncselekmény (emberölés) idején mások is jártak a sértett
udvarán, de a bíróság ezt a lehetőséget, mint mentő körülményt
nem vizsgálta. A vádlott többször megváltoztatta a vallomását,
és indokként a nyomozó általi fenyegetést jelölte meg, ennek
kapcsán azonban a bíróság csupán arra utalt, hogy a
kényszervallatás miatt indult eljárást az ügyészség
bűncselekmény hiányában megszüntette. A bíróság ténybeli
meggyőződésével potenciálisan ellentétes eredményre vezető
bizonyítási indítványok elutasításának további példája a
Baranya Megyei Bíróság 52/2008. sz. ítélete: a bíróság
annyival intézte el az elutasítást, hogy az nem cáfolhatná a
megállapított tényállást.
Egy másik megjelenési módja ennek az érvelési hibának az,
amikor a tényállás bizonyos részeire nézve nem találkozunk sem
bizonyítékokkal, sem mérlegeléssel, maradnak tehát homályos
pontok, sötét zónák az indokolásban. A Tolna Megyei Bíróság
95/2007. sz. ügyében a bíróság részletesen bizonyította, hogy
a vádlott tudott a gépkocsijában elhelyezett nagy mennyiségű
kábítószerről. Azt a minősítő körülményt, hogy a kábítószer
megszerzése forgalomba hozatal céljából történt, csupán az a
tény alapozta meg, hogy a kábítószer mennyisége jelentős volt.
A bíróság ez alapján zárta ki azt a lehetőséget, hogy csupán
"saját fogyasztásra" szerezte meg a vádlott a szert, azt
azonban nem vizsgálta, hogy az enyhébb megítélésű alapesetet
megvalósító egyéb elkövetési magatartások megvalósulhattak-e
(pl. "az ország területén átvisz"). Hasonló érvelési
problémával szembesültünk a Békés Megyei Bíróság 3/2007. számú
ítéleti indokolásában, amelyben a bíróság a bizonyítás
menetében csupán odáig jutott el, hogy a vesztegetésből
származó pénz nem kerülhetett olyan módon a vádlotthoz, ahogy
ő állítja (véletlenül "belesodorta"), de azt már nem
tisztázta, hogy mi módon került hozzá a pénz valójában, és
ténylegesen elfogadta-e a neki nem járó összeget. Azonban nem
csupán bűnösséget megállapító, hanem felmentő ítéletek esetén
is találkozhatunk ilyen típusú indokolási hiánnyal. A Tolna
Megyei Bíróság a 30/2007. számú ügyében pszichikai
bűnsegédként elkövetett kényszervallatás vádja alól mentette
fel a vádlottat arra hivatkozva, hogy a vádlott jelenléte nem
hatott társára még szándékerősítőként sem, de arra nem
válaszolt, hogy a szándékerősítés mely jeleit nem látta a
bíróság bizonyítottnak, és miért nem. A 371/2009. számú ügyben
(Somogy megye) a bírósági bizonyítás addig terjedt, hogy
tisztázta: nincs bizonyíték arra, hogy a vádlotton kívül más
is járhatott az elkövetés helyén, de azt nem tudjuk meg, mi
bizonyítja, hogy a cselekményt valóban a vádlott követte el.
A hiányos érvelés harmadik, "legsúlyosabb" előfordulási
mintája az a változat, amikor az ítélet indokolásában a teljes
tényállásra nézve csupán a bizonyítékok enumerációjával
találkozunk, de a bíróság nem lép ezen túl. Részletesen,
sokszor túlzottan részletesen ismerteti a vádlott(ak), a
sértett(ek) és a tanú(k) vallomásait, illetve tájékoztat az
okiratok, egyéb bizonyítékok tartalmáról. Azonban nem találunk
arra eligazítást, hogy melyik bizonyítékot milyen alapon,
milyen indokok miatt fogadta el a bíróság. Úgy tűnik, az
olvasóra bízza, hogy bontsa ki a szöveg mögött feltárható
érvrendszert, az egyes bizonyíték-ismertetések "magukért
beszélnek". Természetesen elképzelhető, hogy tényleg ez a
helyzet, pl. ha a vádlott vallomása nyilvánvaló
ellentmondásokat, illogikus mozzanatokat tartalmaz, a terhelő
tanúk vallomása pedig teljesen egybehangzó, következetes és
tárgyi bizonyítékokkal mindenben alátámasztott. Azonban a
mérlegelés mellőzésére ekkor sem lenne jogi lehetőség, és az
általunk vizsgált olyan esetekben, ahol ezt a hiányosságot
tapasztaltuk (pl. 30/2008. sz., Jász- Nagykun-Szolnok megye;
43/2005. sz., Komárom-Esztergom megye; 191/2008, Fejér megye)
nem is volt igaz, hogy a bizonyítékok nem igényeltek további
elemzést. A Mezőtúri Városi Bíróság a 79/2001. sz. ügyében
pedig még azt sem rögzítette, hogy melyik tanú mit
nyilatkozott, csak annyit említett meg, hogy terhelő vallomást
tettek a vádlottra.
Véleményünk szerint, az ilyen jellegű érvelési technika
megjelenése azért lehetséges, mert látszólag létező a
bizonyítás indokolása, szerepelnek bizonyítékok, és a bíróság
használja a bizonyítási szakzsargont. Azt a nyelvet beszéli,
amelyet a másodfok valószínűleg elvár ahhoz, hogy az ítéletnek
a bűnösség megállapításával kapcsolatos része elfogadható
legyen.
8. További problémák
A következő érvelési problémákat nem tekinthetjük
általánosnak, tendenciaszerűnek, vagy olyan nagy horderejűnek,
amely befolyásolhatná a bírói gyakorlatot, azonban mutatják
azokat a lehetséges veszélyeket, amelyekhez a jelenlegi bírói
beállítódás vezethet.
8.1. A "hallgatás beleegyezés"
Volt olyan bíróság, amelyik implicit módon megfordította a
bizonyítási terhet: a vádlott bűnösségét bizonyító tényként
hivatkozott arra, hogy a védelem - a tagadáson túl - nem adott
elő semmi érdemlegeset arra nézve, hogy ki követhette el a
bűncselekményt, ha nem a terhelt volt az (51/2008. sz., Somogy
megye).
Egy másik ügyben a következő gondolatmenettel találkozhatunk:
"A tanúk vallomására - T. 5. tanú kivételével - egyáltalán nem
is tett észrevételt a
vádlott, holott erre - attól függetlenül lehetősége volt, hogy
ő maga nem tett vallomást,
illetőleg csak a bizonyítási eljárás befejező szakaszában tett
vallomást. Az
észrevételezési, kérdezési jogára a bíróság figyelmeztette,
erre mindig meg is volt a
lehetősége, ennek ellenére nem élt e jogával. Ezért ezt a
bíróság csak akként
értékelhette, hogy a tanúk vallomásával egyetért." (401/2004.
sz., Komárom-
Esztergom megye)
8.2. Sztereotípiák az ítéletben
Úgy tűnt számunkra, hogy bizonyos személyi kör
szavahihetőségét - konkrétan: a fegyveres rendvédelmi szervek
tagjait - némely bíróság perrendszerűen nem bizonyított
feltevés (a kollegialitás ereje) alapján ítéli meg - negatív
módon.
Ennek első példája a Somogy Megyei Bíróság 301/2008. számú
ítélete, amelyben a hivatali visszaélés miatt indult ügyben a
számos mentő vallomás ellenére a két hivatalos személy tanú
vallomását vette figyelembe arra hivatkozva, hogy nem
"életszerű", hogy hivatalos személyek valótlan terhelő
vallomást tegyenek más hivatalos személyre. Az itt
megfogalmazott feltevést visszhangozza a Komárom-Esztergom
Megyei Bíróság 284/2005. számú ítélete:
"Mindhárom rendőrtanú érdeke nyilvánvalóan az volt, hogy
vallomásaikkal a
rendőrtársuk az I.r. vádlott védekezését támasszák alá,
illetve a baleset körülményeivel
kapcsolatban a II.r. vádlott által a nyomozás során
előadottakat erősítsék. A II.r.
vádlott ugyanis az ő kérésük alapján állította meg a
Trabantot, és a két polgárőr nekik
segítve igyekezett a két sértettet a helyszínen visszatartani.
Nyilvánvalóan mindhárom
tanúnak látnia kellett az I.r. vádlott jogszerűtlen
intézkedését, de tekintettel arra, hogy
közvetlen kollégáikról van szó a jelen esetben, nyilvánvaló,
hogy vallomásaikkal az ő
védekezését kívánták erősíteni."
Ugyanezzel a tartalommal, ám szokatlan nyíltsággal foglalt
állást a Fővárosi Bíróság a 440/2007. sz. ítéletében:
"A bíróság úgy ítélte meg, hogy a rendőr vádlottak és a rendőr
tanúk közötti, egymás
iránti szolidaritás olyan, hogy a tanúk akár a hamis tanúzás
bűntettét is felvállalják
annak érdekében, hogy a vádlottak padján lévő társaik
felmentésére kerüljön sor."
Ezt a megállapítását arra alapozta, hogy a tényállásban
rögzítette: a rendőrök bántalmazták a
sértettet, de azt már nem lehetett meghatározni - éppen a
tanúk és a vádlottak vallomásainak
tartalma miatt -, hogy valóban a vádlottak bántalmazták a
sértettet, vagy más rendőrök.
Hozzá kell tenni, hogy a bíróság a tényállást kilenc mentő
tanúval és a vádlottak tagadásával
szemben három terhelő tanú vallomására alapította, akiknek
vallomásában egyébként maga is
"nem csekély ellentmondásokat" látott. A következő ítéletben
(441/2007. sz.) a bíróság már
mint "precedensre" hivatkozik a fenti megállapításra:
"A bíróság megítélése szerint az ügyben a tárgyalás keretében
kihallgatott rendőr
tanúk nem elfogulatlanok és nem érdektelenek. A bíróság a
korábbi hasonló ügyben
rámutatott, hogy közöttük olyan mélységű a másik iránti
szolidaritás, hogy akár a
hamis vallomástételt is vállalják, hogy a vádlottak padján ülő
társuk felmentésére
kerüljön sor. Ez az érdek, mely a bajtársi együttműködésből
ered, melyet a
kiközösítéstől való félelem táplál nagyobb, mint az a
bűnüldözési érdek, mely alapján
vallomásukkal a felderítést elősegítenék és a bűncselekményt
elkövetők felelősségre
vonása nem maradna el."
A sztereotip gondolkodás általában is óriási veszéllyel járhat
a bírósági ténymegállapításra9, azonban
a rendőrökkel kapcsolatos fenti beállítódás azért tűnik
különösen riasztónak, mert az elemzett esetekben a bíróságok
általában aggálytalanul elfogadták a rendőrök által a nyomozás
során felvett jegyzőkönyveket és az általuk végzett egyéb
bizonyítást (lásd a fentebbi 5. pontot). Márpedig nehéz azt
gondolni, hogy amikor a büntetőeljárásban bizonyít a rendőr,
akkor megváltozik a személyisége. Ha valóban elterjedt a bírák
közt a most ismertetett felfogás, akkor az meglehetősen nagy
következetlenségre utal a mérlegelésben.
8.3. A Be. 75. § (1) bekezdésének érvényesülése10
A bírói fórumok akként foglaltak állást, hogy szinte csak
"szimbolikus" értékű a felderítetlenség terhét legalább
részben az ügyészre telepítő törvénymódosítás.11
Egy gyakorló táblabíró annyival finomította a képet, hogy az
új szabályozás az általa vezetett bírói tanácsban "némileg"
érvényesül.12 Átolvasva az ügyeket, mi
sem találtunk olyan első fokú ítéletet, amelyik a Be. 75. §
(1) bekezdésének második fordulatára hivatkozott volna egy
felmentés indokolásakor. Mindössze egyetlen olyan ügyet
találtunk, amelyben a másodfokú bíróság a felmentő ítélettel
szemben benyújtott ügyészi fellebbezésre reagálva hivatkozott
a fenti jogszabályhelyre. Az ügyész kifogásolta, hogy a
bíróság nem hallgatott ki egy szóba jöhető releváns tanút, így
a tényállás felderítetlen maradt. Ezzel a kifogással szemben
rögzítette a bíróság, hogy a potenciális terhelő tanú
kihallgatására az első fokú bíróság nem volt köteles, bár
ehhez a "biztonság kedvéért" hozzátette: az ügy elbírálása
szempontjából lényeges bizonyítékok nem voltak várhatók ettől
a tanútól (Szegedi Ítélőtábla, 28/2008).
III. Következtetések és a lehetséges magyarázatok
Az eddig felsorakozatott és kategorizált érvelési problémák
okát illetően több magyarázat is elképzelhető. Elméletileg
lehetséges, hogy a bírák egy része érveléstechnikailag
képzetlen, vagy nem fordított elég időt és energiát egy
komolyabb, meggyőzőbb indokolás megírására. Mivel azonban
tömeges jelenségről van szó, és nem feltételezzük azt, hogy a
magyar bírák ne tudnának megfelelő színvonalú indokolást
prezentálni, ha lennének valóban meggyőző erejű, kétséget
kizáró érveik, az a magyarázat valószínűbb, hogy az elfogadott
szakmai konszenzus szerint elegendőek a bemutatott érvek is
egy-egy bűnösséget kimondó ítélet alátámasztására. Úgy tűnik
számunkra, hogy a bírói gyakorlat a bűnösség kimondásához
hallgatólagosan megelégszik olyan bizonyítottsági szinttel,
amely nemhogy a "kétséget kizáró bizonyosság" szintjét nem éri
el, de az "ésszerű kétely" mércéjénél is kevesebbet követel:
ha a vádlott bűnösségének irányába mutató bizonyítékok - a
bírói meggyőződés szerint - túlsúlyban vannak, akkor a
bűnösség megállapítható. Jól érzékelhető az a tendencia, hogy
a Be. 4. § (2) bekezdésében meghatározott szigorú követelmény
két irányban is relativizálódik: egyrészt nincs szükség teljes
bizonyosságra, másrészt a bírói meggyőződésnek nem az
általános, objektív ésszerűségen kell alapulnia, hanem a bíró
egyéni meggyőződésén.
Ha a feltárt problémát a gyakorlat résztvevőinek közösen
osztott háttértudása generálja, akkor meg kell próbálnunk
meghatározni a büntetőeljárási rendünket jellemző azon
általános strukturális sajátosságokat, amelyek alkalmas
környezetet biztosítottak az ismertetett gyakorlat
kialakulásához.
A lehetséges intézményes ok a hazai jogalkotás színvonalával
függ össze. A magyar büntetőeljárás kutatói közül már többen
felhívtak arra a figyelmet, hogy eljárásjogunk bizonyos
szabályai maximalisták: olyan elérhetetlen ideákat állítanak a
jogalkalmazók elé, amelyek teljesítése lehetetlen.13
Ezzel a jogalkalmazók is tisztában vannak, azonban nyíltan nem
kérdőjelezhetik meg az uralkodó doktrínát. A háttérben viszont
csendesen megkerülik az ilyen szabályokat. A veszély egyrészt
abban áll, hogy e módszer következtében éppen a hatóságok
erodálják az alapvető szabályok tekintélyét, másrészt abban,
hogy a jogalkalmazás által használt mércék a nyilvánosság
számára láthatatlanná és kontrollálhatatlanná válnak, így
pedig teret nyitnak olyan rejtett konvenciók megszületésének,
amelyek negatívan befolyásolhatják a különböző jogi eszmények
érvényesülését. Az általunk vizsgált tárgykörben éppen a
"kétséget kizáró" bizonyítottság követelménye tekinthető ilyen
maximalista követelménynek. A "kétséget kizáróság" elvileg
matematikai szintű bizonyítottságot követel meg. Egy ilyen
fajta bizonyosság elérése nyilvánvalóan teljesíthetetlen az
emberi cselekvések megítélésének mezején, ezért a bíróságok
nem is veszik (mert nem is vehetik) komolyan. Ezen a talajon
pedig könnyen szárba szökkenhet egy olyan megközelítés, hogy
nem az írott alapelvek a fontosak, hanem a gyakorlatban már
bevett indokolási panelek, amelyek azonban sokszor igen kétes
esetekben is az elítélés hivatkozási alapjául szolgálhatnak.
Egy másik, szintén a jogalkotással kapcsolatos, strukturális
probléma pedig abban rejlik, hogy az általánosan meghatározott
mércék túlságosan sokat bíznak a "bírói bölcsességre". A
szabad
bizonyítási rendszer bármifajta ésszerű korlátozás nélküli
deklarálása lehetővé teszi például azt, hogy a vádlottat akár
minimális számú és meggyőző erejű bizonyíték alapján is el
lehessen ítélni. Más, a demokratikus és jogállami
hagyományokat tekintve előttünk járó jogrendszerekben például
előfordul, hogy előírják a korroboratív bizonyítékok
kényszerét ahhoz, hogy bűnösnek lehessen valakit tekinteni,
vagy meghatározzák, hogy milyen fajta megméretést követően
lehet egy bizonyítékra tényállást alapozni.14
A "bizonyítási teher rejtett átfordítása"-ként leírt probléma
is valószínűleg jobban kezelhető lenne, ha a jelenlegi
doktríner szabályozás helyett a jogalkotó taxatíve definiálná
azokat az esetköröket, amelyben a teher a törvény erejénél
fogva megfordul (pl. ha a vádlott beszámíthatatlanságra
hivatkozik, akkor neki kell bizonyítani, hogy valóban ilyen
állapotban volt az elkövetéskor).15 Az
ésszerűen részletes, életközeli, könnyen betartható és
számonkérhető mércék kodifikálása nem a bírói mérlegelési
szabadság csonkítását jelenti, hanem az emberi megismerő
képesség határait figyelembe vevő érett jogrendszerek
sajátja.16 A jogalkalmazás és a jogalkotás minőségének
javítása tehát nem választható el egymástól: úgy véljük, hogy
a kialakult és általunk kritizált bírói gyakorlat nem csak
olyan általános és néha homályos kategóriáktól függ, mint a
"bírói attitűdök", "jogászi kultúra" vagy "jogi hagyományok",
hanem olyan jól behatárolható, konkrét és kezelhető
strukturális feltételektől, mint a kellően átgondolt, a
gyakorlat sajátosságaihoz jól idomuló jogi szabályozás.
Letöltés
PDF formátumban >>>
Lábjegyzetek:
1 Kádár András: Hungary [Chapter 8]. In:
Cape, Ed – Namoradze, Zaza – Smith, Roger – Spronken, Taru (eds.):
Effective Criminal Defence in Europe, Intersentia, Antwerp –
Oxford – Portland, 2010. 347. o.
2 Lásd Bodor Tibor – Csák Zsolt – Somogyi Gábor –
Szepesi Erzsébet – Szokolai Gábor – Varga Zoltán: A
büntetőeljárási törvény magyarázata. 1. Complex Kiadó,
Budapest, 2009. 42. o.; Jakucs Tamás (szerk.): A
büntetőeljárási törvény magyarázata. 1. KJK-KERSZÖV, Budapest,
2003. 25. o.; Holé Katalin – Kadlót Erzsébet (szerk.): A
büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény magyarázata I.
Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, (é. n.), 81-82. o.
3
http://birosag.hu/engine.aspx?page=anonim
4 A továbbiakban az egyes ügyekre az eredeti ügyszámuk
alapján fogunk hivatkozni. Az eredeti esetek e szám alapján a
"birosag.hu" adatbázisból visszakereshetőek.
5
http://www.fovarosi.birosag.hu/szellemimuhely/osszefoglalo.pdf
6 Szabóné Nagy Teréz: A büntető igazságszolgáltatás
hatékonysága. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985.
281. o.
7 Kádár András Kristóf: A vétkesség vélelme, Magyar
Helsinki Bizottság, Budapest, 2004. 39. o.
8 Bócz Endre: Büntetőeljárási jogunk kalandjai, Magyar
Hivatalos Közlönykiadó, Budapest, 2006. 157. o.
9 Elek Balázs: A sztereotípiák szerepe a bizonyítási
eljárásban, in: Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet
igazságtartalma, Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest,
2010. 167-174. o.
10 Be. 75. § (1) "A bizonyítás azokra a tényekre terjed
ki, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok
alkalmazásában jelentősek. A bizonyítás során a tényállás
alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő tisztázására kell
törekedni, azonban, ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság
nem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök
beszerzésére, és megvizsgálására."
11 Lásd a Fővárosi Bíróság büntető kollégiumának
állásfoglalását: (
http://www.fovarosi.birosag.hu/szellemimuhely/osszefoglalo.pdf
)
12 Kardos Sándor: Kit "terhel" a bizonyítási teher? in:
Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma. Magyar
Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2010. 71. o.
13 Lásd Bócz: Büntetőeljárási... 144. o.; Bárd Károly:
A büntető hatalom megosztásának buktatói, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, Budapest, 1987. 210. o.
14 Lásd Pradel, Jean: A büntetőjogi bizonyítás, in:
Badó Attila - Loss Sándor (szerk.): Betekintés a jogrendszerek
világába. Nyitott Könyv Kiadó, Budapest, 2003. 450. o.
15 Például a francia büntető eljárásjog is ismeri az
átfordítás lehetőségét, lásd Cape, et al.: Effective Criminal
Defence... 231. o.
16 Vö. Clermont, Kevin M.: Producere’s Magical Number
Three: Psycholigical Bases for Standards of Decision. 72
Cornell Law Review, 1986. 1155. o.
|